Miközben az iskolában megmentésen dolgoztak:
Megpróbáltam megszökni, de nem sikerült. Megláttak és visszavittek. Ráadásul nem abba a szobába, ahonnan megléptem, hanem egy rácsozott ajtókkal és ablakokkal körülvett sötét kis lukba.
Az egyik elrabló így szólt hozzám: Véged van. Soha többé nem látod a barátaidat és az iskoládat sem. Megtámadjuk, és a földig romboljuk az egészed. Aztán végzünk a szerelmeddel.
- Őt hagyjátok békén! És engem is! Mit ártottunk mi nektek? - kiáltottam dühösen.
- Ti semmit, de az iskolaigazgatótok igen. De ha rajtatok állunk bosszút, azzal több fájdalmat okozunk neki.
- Legalább Őt hagyja békén, Ő tényleg nem tett semmit, csak körbe vezetett a városban!
Nem felelt, csak gúnyosan mosolygott, aztán elment. Észrevettem, hogy a mobilomat nem vették el. Talán mégis van remény a menekülésre! Felhívtam Dereket. Higgadt akartam maradni, de teljesen sokkos állapotban voltam, így kiáltottam bele a telefonba:
Megtámadják az iskolát! Harcoljatok minél többen! Én majd valahogy megmenekülök!
Derek szomorúan válaszolt: De szerelmem, én téged akarlak megmenteni!
Bár örülhettem volna a pillanatnak, amikor életemben először a szerelmemnek hívott. De ez nem adatott meg.
- Rád ott van szükség! Most leteszem, mert jönnek! Szeretlek!
Letettem a telefont, az ismeretlen elrablóm pedig újra hozzám szólt:
- Remélem, jól érzed magad, mert már csak pár napod van hátra.
Hirtelen semmi máshoz nem volt kedvem, csak dacolni vele, míg az agyára nem megyek.
- Jól vagyok, és nem hiszem, hogy pár napom van hátra.
***
Eközben a suliban:
